Miért kell titkolni a krízishelyzeteket?
Miért kell titkolni a krízishelyzeteket?
“Én feltétel nélkül el tudom fogadni az embereket”
- hangzik el a mondat, de látom, ott a sok kérdőjel a többi ember szemében.
“Ugyan már, az lehetetlen... Biztos neked is van véleményed és időnként te is ítélkezel!”.
Te melyik mondatot érzed inkább sajátodnak?
Ez a részlet számtalanszor megismétlődött már körülöttem, és sokszor gondolkoztam rajta, hogy mi az én véleményem erről. Leírni soha nem mertem. Talán azért, mert feladatom volt a megfelelni akarással, a külső elvárások figyelembevételével, koptattam én is a padokat az önismeret iskolájában.
Érdekes volt úgy élni az elmúlt évtizedben, hogy ez a kérdés hetente felmerült körülöttem, és számtalan választ hallhattam. Időnként én is szóltam, de mindig csak kevés ember előtt.
Milyen változás hozott az új évtized? Egy új érzést, ami a csontomig hatolt.
Az ünnepek előtt olvastam egy csodálatos, világszinten ismert és elismert írónő blogbejegyzését arról, hogy milyen mély szülés utáni depresszióval küzdött meg, hogyan segítettek neki mások … pedig ő is azok közé tartozik, akikről feltételezhetnénk, hogy “neki minden simán fog menni…, mivel embereknek mutatja az utat a személyiségfejlesztés területén, könyveket ír, jógázik, folyamatosan előadásokat tart”…, de a színfalak mögött az élet kicsit más.
Mindenkiben ott lakik az az Ember, aki időnként fél, megoldásokat keres, dolgozik a saját kihívásain, … tökéletesség helyett hús-vér Ember.
Ez indította el bennem a gondolatot, hogy “hiszen bárkitől mélyreható dolgokat tanultam, annak volt az életében olyan szakasz, amikor nagy kihívásokat élt meg” és véleményem szerint senkitől sem várhatjuk el, hogy a jövőben mindig mindent problémamentesen éljen meg.
Minden olyan ember, aki betekintést engedett az életének színfalak mögötti részében egy kincset adott számomra. Őszintén hálás vagyok a vendégeimnek a bizalmukért!
Minden életút egy megismételhetetlen történet, minden bizalmas perc egy felbecsülhetetlen ajándék!
Van köztük elismert hazai színésznő, aki bármikor egy percen belül “színpadra kész tud lenni”, de ehhez kellett egy álarc, ami segítette őt akkor, amikor mosolyogni csak a darabjaiban tudott, mert a magánélete vagy később egészsége kritikus helyzetben volt.
Emlékszem a mentorom arcára, amikor orvosi papírokkal a kezében érkezik sietve a megbeszélt időpontra. Egy mondatban meggyőző tudott lenni, hogy majd minden megoldódik és már a közös munkával haladunk tovább. Tiszteletben tartottam, mert elismertem a munkáját, és bíztam benne, időt adtam neki, hogy megmutassa, valóban minden rendben lesz.
Hosszú idő telt el, míg újra felemlegettünk azt a napot és a nyilvános “fedőtörténet” helyett a lelke nyílt meg előttem.
Kivártam ezt a bizalmi pillanatot, mivel tudtam, neki is szüksége van arra, hogy megtapasztalja milyen érzés nyerni az élettel szemben. Az élettel szemben, mivel az első diagnózisát tartotta a kezében arról, hogy a szervezetében rosszindulatú elváltozás volt.
A közösség része voltam, amikor egyik nagyrabecsült tanárunkról kiderült, hogy bár harminc éve jógázik, meditál, erőszakmentes életet él, mégis átélt egy válást és egy súlyos gerincproblémája miatt a jógagyakorlatok csak korlátozottan szerepelhetnek az életében.
Hálás voltam a bizalomért, amikor egy aneszteziológus doktornőnek taníthattam alternatív egészségmegőrző módszereket, mivel elismerte a területre vonatkozó tudásomat. Idővel eltűntek a címkék, hogy ki-kicsoda, milyen szerepben van (tanul vagy tanít) és felszínre kerültek a mély érzések, a miértek, amik erre az útra terelték. Számos családi kihívás, erőszak, válás és új életkezdés után kereste a módszereket az életre, a gyógyulásra, majd amikor már sok minden a helyére került és új értelmet nyert, szembenézett a saját szervezetében zajló megbetegedéssel és gyógyulással.
Sok család küzdelmét láttam, hogy milyen mély sebeket hagynak a gyermek iránti évekig tartó vágyakozás szakaszai, a megmagyarázhatatlan űrt, amikor egy gyermeknek nem kísérhetik végig az útját felnőttkoráig. Ma már meggyőződésem, hogy sok családban, ahol több gyermek van, azért érkeztek meg a gyermekek, mert képesek voltak többet tenni érte, mint azt bárki elsőre gondolná.
Ahogy írom a sorokat egyre inkább jutnak eszembe a történetek. A fenti sorok csak néhány pillanatot írnak le az eseményekből, a történetek sokkal teljesebben élnek bennem. Ám ahogy gondolkoztam ezeken a sorokon, átjárt egy érzés és írás közben tovább erősödött: ez a tisztelet érzése mások iránt, a történetek szereplői iránt.
Ez olyan mélyről jön, hogy csupán ezeknek a rövid leírásoknak van lehetőségük.
Túl sok életből vett történetet hallottam ahhoz, hogy valamilyen kitalált történettel illusztráljam a kihívásokról, krízisekről szóló írásaimat. Mások története viszont túl személyes és olyan alapossággal ismerem, amire vonatkozóan az engedélykérésnek sincs itt az ideje, hogy leírjam nagyobb nyilvánosságnak.
Az egyetlen történet így, amit megoszthatok, az a sajátom. Ebben is van számtalan válság, krízis, kihívás, majd továbblépések, sikerek, boldog pillanatok. Előre mondom, nem egy rózsaszín lányregény, hanem az élet valósága. Én csak így tudok írni.
Közben többször megfordult bennem a gondolat, hogy “nem szeretnék krízistanácsadó lenni”, de ha őszinte vagyok, akkor a legtöbb ember, aki az évek során felkeresett az épp akkor valamilyen nehéz helyzetben volt és tanácsot kért tőlem vagy valamilyen tanfolyamra érkezett, mert egy új módszert akart megtanulni.
A krízisek adták a lehetőséget a sok sikerre, a megtapasztalt boldogságra, a csillogó szemekre, mert vagy azt láttam, hogy egyre inkább elhiszi a vendégem, hogy van megoldás vagy azt, hogy elhiszi, megtanulja és ő is alkalmazni tudja a tanultakat.
Ekkor döntöttem el, hogy vállalva a nyilvánosságot, leírom a saját történetem.
Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy többször megfordult bennem is a gondolat, hogy mit fog számomra jelenteni, amikor mások véleményét olvasom a saját történetemmel kapcsolatban, helyes dolog-e vállalni mások előtt a tényeket?
A döntésem alapját az adta, hogy azok, akiktől tanultam, akiket fontosnak tartok, akiktől szívesen olvasok, mindannyian felvállalták a saját történetüket, pedig mindegyikben voltak nagy kihívások, kudarcok, krízisek, bukások és felállások. Ezek után elengedtem a félelmeimet, és elkezdtem írni a sorokat.
Szeretném, hogy tudd, a fő célom, hogy elsősorban önmagad és a saját életedet tudd egyre teljesebben elfogadni.
Attól függően, hogy ki milyen területen dolgozik, van aki nagyon sok kihívást lát, van aki szinte semmit, de olyan terület, ahol éveken keresztül lehet megfigyelni az életszakaszokat, a fejlődést, a krízisből felállást és megvalósítást, olyan kevés van. Nekem ez adatott meg, és azok után, hogy saját magam megértettem, hogy másoknál is van, valójában mindenhol van kihívás, célul tűztem ki, hogy ebben segítsem mindazokat, akik szenvednek a megfelelési problémáktól, félnek megmutatni magukat, mert úgy érzik nem minden tökéletes körülöttük.
Ahol probléma van, ott megoldás is van!
Az a fontos, hogy akard megtalálni és légy bátor!
Szeretettel,
Bea