Első pillantások a világra

Van néhány emlékezetes mondat a gyermekkoromból, ami alapvetően határozta meg az életutamat.
Biztos vagyok benne, hogy minden bántó szándék nélkül, szeretetteli érzések alapján születtek ezek a mondatok, ám túl sokszor hallottam őket ahhoz, hogy figyelmen kívül tudjam hagyni.

Az egyik ilyen édesapám mondata volt:
“Hat fiú veszett el benned!”
…, így szerintem könnyű kitalálni, hogy mennyire voltam az a szoba sarkában ülős, csendes, szófogadó kislány. 🙂

Valóban nem ültem a szoba sarkában túl sokat, kivéve amikor valamilyen kreatív dolgot csináltam éppen vagy könyvet láttak a kezemben, mert imádtam olvasni. Az alsós tanító nénim már édesanyámat is tanította, a legjobb tanítónő hírében állt a városban (és a legszigorúbb címet is ő viselte), így ennek megfelelően rendszeresen kaptunk nyári szünetre kötelező olvasmányokat. Ezt még tetéztem is azzal, hogy év végén a tanulmányi eredményeimért mindig kaptam jutalom könyvet is.
Kellett ez nekem?!
Kellett bizony, mert ez nyitotta ki számomra a világot.

"Figyelj oda milyen közösségben vagy nap, mint nap!" Fontosabb, mint gondolnád!

Az első hat évben “csak” a megfelelő társaságot követeltem ki magamnak, ugyanis az első óvodában annyira nem éreztem jól magam, hogy addig sírtam, amíg át nem mehettem a “másik oviba”. Vannak emlékfoszlányaim, hogy előtte hányszor vágytam rá, hogy oda járjak, és sokszor tűnt lehetetlennek. Nem adtam fel, és végül megértették, hogy ez lesz a legjobb mindenkinek.

Három évesen sikerült megtapasztalnom, hogy bármilyen lehetetlen körülmény közé keveredek is, VAN kiút, és lehetséges a változás!

Hat évesen kezdtem az iskolát, szeptemberi születésű révén ez kész csoda volt, de így is akadt egy lány , aki néhány nappal fiatalabb volt nálam az osztályban.

Az önállóság nagyon hamar a mindennapjam részévé vált.

Az iskolai éveimben négy éves periódusokban éltem. Valami furcsa, megmagyarázhatatlan okból az első évben felfedeztem, tanultam és bizonyítottam a tudásom, de nem tűntem ki igazán. Az édesanyám, édesapám soha nem volt az a túlbuzgó szülő, aki a szülői munkaközösség vezéregyénisége lenne vagy aki heti szinten hosszasan elcseveg a tanítóval, tanárokkal. Hagyták, hogy megmutassam mire vagyok képes. Négy évenként ismétlődést mutatva minden évet jobban zártam, egyre jobban közelítve a kitűnőt, de soha el nem érve azt.

Van amihez tehetség kell?! ...

Amikor a zene iránt érdeklődtem, legyen az ének, zongora, gitár vagy bármi, szüleimet mindig óvatosan igyekeztek figyelmeztetni, hogy ez a kislány nagyon ügyes, de inkább valami másban keresse a tehetségét. Többszöri próbálkozás után feladtam, vátlottam a technika szakköre, karatéztam, majd három évig kosaraztam. Valójában soha nem voltam kiemelkedő, csak a legjobb öt között. Egyre jobban élveztem, ahogy nyílt ki számomra a világ, kezdtem megérteni az évszakok- és az élet ciklikusságát, és utólag jöttem rá, hogy nagyon szabályszerű görbét lehetne felrajzolni az éveim periodikusságáról.

Minden tanár tudta, hogy számíthatnak rám, rendszeresen elvégzem a feladatom és tudom a megoldásokat, de ennél sokkal jobban megjegyezték, hogy egyéni véleményem, megoldásaim és módszereim vannak. Nem maradok csendben akkor, amikor valamit jogtalannak vagy igazságtalannak érzek, és nem palástolom a véleményemet csupán azért, mert az másnak kellemetlen. Mára finomodott a véleményem, és nem vagyok ennyire hirtelen, de az egyedi módszertanom visszaköszönt a főiskolákon, egyetemen is, ám ne szaladjunk annyira előre.

A következő emlékezetes esemény, amikor tíz évesen kijelentettem, hogy tudom mi akarok lenni. Kerekedő szemek láttán elmondtam a “döntésem”: vegyészmérnök!

Hiszen csak jövőre fogsz kémiát és fizikát tanulni, honnan tudod, hogy ez tetszeni fog neked?

"Nem baj, eddig is tanultam, majd megtanulom azt is!"

Mivel volt több vegyész, vegyészmérnök is a családban így nem volt teljes meglepetés,  inkább a határozott kijelentésem, ami szinte a “semmiből jött”, nem értették miért gondolkozom én ezen, hiszen nem volt mindennapi téma.

Ugyanilyen meglepetés volt amikor tizenhárom évesen engedélyt kértem, hogy energiagyógyászatot tanulhassak, mivel véletlenül meghallottam az iskolai szünetben, hogy erről folyik a tanárok közti beszélgetés. Legfiatalabbként végeztem el a tanfolyamokat, ám az elkövetkező években nagyon jó szolgálatot tett, hogy megtapasztaltam, milyen hatékony tud lenni különböző fájdalmak és egyéb helyzetek esetén ez a tudás.

Apai nagymamám elvesztése után szomorúan beszélgetett a bővebb család, aki addig több száz kilométer távolságra élt egymástól, és nyolcadikos lévén már aktualitásában került elő a kérdés, hogy mi a helyzet a továbbtanulásommal. Én kitartottam, és továbbra is vegyész akartam lenni, így szüleim és nagybátyám gyorsan kellett áldásukat adják.

Budapest, érkezem...

"Legyen, próbálja meg! - hangzott édesapám szájából a válasz. Ha felveszik, van helye a “nagyvilágban”!

Másfél hónap múlva a felvételi rangsor első helyén álltam az ország legnevesebb vegyipari iskola leendő tanulói között.

Jó érzés visszagondolni a cukrászdára, ahol közösen ünnepeltük meg, hogy felvettek és indulhatok az álmaim felé. Március volt, budapesti tavasz, és teljesen átjárt a főváros ismeretlensége, de minden porcikámban vágytam rá! Így lettem fővárosi lány, kollégista, és villámgyorsan tanultam önállóságot tizennégy évesen.

Egy apró csavar volt a történetbe, mivel szerettem volna, hogy az unokaterstvéremmel legyek egy kollégiumba, de az messzebb volt az iskolától, engem pedig felvettek az iskola melletti kollégiumba is, ahova nehéz volt bekerülni. Örülnöm kellett volna, de egyetlen sejtem sem volt boldog, három hónapig bírtam, majd sikerült egy baklövést elkövetnem, és hamar útilapút kötöttek a talpamra.

Végtelenül boldogan mentem a másik kollégium igazgatónőjéhez és kértem, hogy szavazzanak nekem bizalmat. Megkaptam, és sikerült bizonyítanom!

Az ott töltött három és fél év alatt átéltünk egy komoly tűzesetet, átmeneti elhelyezést, felújítást, mégis nagyon boldog voltam. Közben unokatestvérem végzett, engem felkértek a kollégium lány tagozati diákönkormányzatának vezetésére és lehetőséget kaptam programok szervezésére is.

Kiváló közösség és társadalmi élet alakult ki, összetartottunk, majd örömkönnyek folytak az arcomon, amikor érettségi előtt az utolsó rendezvényünkön meglepetésként köszönetet mondtak a munkámért, és átadhattam egy olyan stafétát, amit én alapoztam meg.

Hurrá, 18... ?!

Mi lett a vegyészmérnökségből? Egy vegyésztechnikus, majd balkanyarral közgazdász.

Érettségi előtt elkezdtem gondolkozni, és egy aprónak tűnő dolog miatt megváltoztattam az irányt.  Igen, mindig apróságokon múlik a lényeg.

Elkezdtem forgatni a felvételi tájékoztatót, egy ideig elgondolkoztam rajta, hogy a katonatiszti főiskolán leszek vegyészmérnök, a másik fontosabb gondolat a történész volt, a harmadik, hogy Szegedre költözöm és pedagógus leszek, végül egy mondat fogott meg igazán, ami valahogy így szólt: “Főiskolánkon elsajátíthatja a gazdasági társaságok működésének módszertanát, amely eredményeként sikeresen vehet részt működésükben vagy alapíthat saját vállalkozást”. Ennyi maradt meg emlékeim között a gazdasági főiskola leírásából, és azért választottam a kereskedelmi szakot, mert édesanyám egy vállalkozó család több vállalkozásában vett részt üzletvezetőként, tervezte meg, rendezte be, majd irányította az új városi benzinkút shopját, nekem pedig lehetőségem volt időnként betekinteni, segíteni neki.

Így lettem kereskedelmi szakos közgazdász, a szakirányválasztáskor pedig a pr- és marketing szakirány csigázott fel a legjobban. Emlékszem, amikor a kétezres évek elején tanultunk egy “világjárta” tanárnőtől az online kereskedelemről, ennek jövőbeli térhódításáról, az internet jelentőségéről…, amikor a legtöbb embernek még az email létrehozása volt a fontos lépés.

Nem volt sem Facebook, sem Instagram a köztudatban, az iwiw első botladozásait figyelhettük épp. Kicsit futurisztikus volt, de éreztük, hogy nagyon gyorsan fog változni a világ, és nekünk ebben kell kiváló eredménnyel helyt állni.

Amikor a főiskola végéhez közeledtem, egyre jobban érdekelt a terület, és gondoltam egy merészet, jelentkeztem a soproni egyetem közgazdász képzésére, hogy elmerülhessek a pénzügy és projektfejlesztés világában. 2005-ben egy abszolút innovatív és egy tradicionális képzés társításából jött létre a szakunk, ahol további öt évig tanulhattam a gazdálkodástant.

Ennyit írni a tanulmányokról, miért fontos ez? Azért, mert ahogyan a tanulmányaihoz áll valaki, úgy áll a világ felfedezéséhez is. Elképzelhető, hogy valaki az iskolai tanulmányokon kívül találja meg a számára érdekes információkat, de minden olyan embernek megjelenik az életében az élvezettel végzett, boldogságot adó, élethosszig szóló tanulás, aki valami nagyot alkozott a világnak.

Egyszerűen meg kell tanulnunk információkat kezelni, szelektálni, forrásokat találni egy-egy terület bővebb megismeréséhez, illetve fel kell tudni ismerni mások képességeit, hogy el tudjuk dönteni, van-e esélye és haszna a közös munkának.

Az iskolában tanult anyag szeritnem egy alapinformáció, ám a módszertan, amit közben elsajátít az ember, hogy rövid idő alatt nagy mennyiségű információ kerüljön helyre a tudatában, az egy életre szóló képesség. Találkoztam olyanokkal is, akik ezt iskolán kívül tanulták meg a munkájuk révén, mindkettő működőképes módszer, ám a sikerhez elengedhetetlenül szükséges.

Közben felnőttem, álmodtam családról, lettem menyasszony, majd ugyanabban a cukrászdában ahol a felvételimet ünnepeltük, a talpraállásomban reménykedtek húsz éves koromban. Tudatosítanom kellett, hogy ha egy gyorsvonat sebességével száguldok előre a jövőmbe, dolgozom, tanulok, háztartást vezetek tizennyolc-húsz évesen és közben ezt nem tudja lekövetni a partnerem, akinek teljesen más tervei vannak, akkor romjaivá fog hullni bármelyik kapcsolat, mert ezt a feszítést nem képes elviselni.

Jellemző rám, hogy ha sikerül egy reggel hittel felkelnem, és érezni, hogy van tovább, van megoldás, akkor nagyon gyorsan elkezdem a változás lépéseit. Feladtam az addigi terveimet, bekapcsoltam az újratervezés gombot magamban, és újraindítottam az életem.
Elképzeltem, hogyan lehet megvalósítani egy kapcsolatot, hogy működőképes legyen, és további tapasztalatlanságokkal tarkítva újabb szerelem érkezett, majd huszonegy évesen férjhez mentem. Mire a két diplomám megszereztem egy mérlegképes könyvelői képesítéssel díszítve, megszületett a lányom és a fiam.

Huszonnyolc évesen azt mondhattam volna, hogy mindenem megvan, amire egy nő vágyhat, de ekkor döbbentem rá igazán, hogy ez mennyire nem igaz. Itt már teljesen más problémákkal néztem szembe.

Hittem abban, hogy tud két különböző ember együtt élni úgy konfliktusok nélkül, hogy tiszteletben tartják a másik nézőpontját, de a végeredmény az lett, hogy közös nézőpont hiánya miatt inkább kárt okoztunk, mint örömöt.

Szakmailag sikerült megtapasztalnom, hogy van helyem a pénzügyi területen, tudok jelentős segítség lenni a cégvezetésnek, és megbecsülik a teljesítményem.

Jó érzés volt tudni, hogy néhány évvel a válság után közreműködtem egy cégcsoport talpraállásában, és tanulhattam hitet, kitartást, tárgyalástechnikát, banki-, pénzügyi tranzakciók felügyeletét. Megbíztak bennem, szükség volt rám, és élveztem az újraépítés minden percét.

Amikor azt éreztem, hogy sikerült a mélypontról bőségesen eltávolodni, és láttam a tisztességes rendezését a tartozásoknak, az újabb fejlesztéseket, a tulajdonos alázatos munkavégzését és önmaga értékelését a sikereknél, akkor tudtam, hogy újabb életreszóló tapasztalatot szereztem.

Közben egyre jobban elmélyültem a jóga tudományában, ismerkedtem a filozófiájával és neki lendültem egy újabb felvételinek.
Egy kikötésem volt saját magam számára, a harmadik diplomámat nappali tagozaton szeretném megszerezni, így közben azt is meg kellett tervezzem, hogy az addigi mellékállásban végzett vállalkozásomból, hogyan lesz jövedelmező főállás. Átgondoltam, számoltam, lakáshitel, gyerekek, családi költségek, de tudtam, hogy vagy elrugaszkodom és megcsinálom, vagy örökös álmodozó maradok, aki azonban nem vagyok.

Amikor elmeséltem édesanyámnak, hogy felvettek a jógaszakra, csak ennyit kérdezett: “Most lepődjek meg? Hiszen ezt már akkor tudtuk, amikor jelentkeztél. Ha te valamit elhatározol, akkor úgyis megteszel mindent, hogy sikerüljön.”

Igen, elhatároztam és működnie kellett mindennek. Hónapokig terveztem, számoltan, rendszerben gondolkoztam, és számtalan váratlan esemény is befolyásolt, de az irány, a cél kristálytiszta volt.

Harminc és a változások kora

Harminc évesen köszöntem el a pénzügyi pozíciómtól, és a nyár egyértelművé tette, hogy egy új irányt kezdek el, az ájurvéda, alternatív gyógyászat, masszázsterápiák, különböző kezelési módszerek területén. Induláskor másfél hónapra előre foglalt volt a naptáram, és teljes hittel, bizalommal tekintettem az új élet felé.  Két nap múlva, már a főiskolai évnyitó után megérezhettem, hogy mit is jelent az új életmódom, és milyen új erőfeszítéseket kíván.

Néhány nappal később minden porcikámban sajgott az érzés, hogy nem vagyok igazán fontos. Gyorsan próbáltam elfelejteni a harmincadik születésnapom, ahol a világ legjobban mellőzött személyének éreztem magam. Egy korábbi esemény sebein még alig tettem túl magam, próbáltam hinni, és bízni a lehetetlenbe, de az élet figyelmeztetett, más út áll előttem, mint gondoltam.

Számos családi konfliktus, kihívás tarkította a következő éveket, és megőrízve az emberi méltóságot, egy dologra tanított igazán. Bármilyen élethelyzet jön a mindennapokban, a legfontosabb dolog a bizalom, hogy okkal történnek a dolgok, mögöttes tartalmuk és tanításuk jóval a felszín alatt van. Tanultam az élet szabályait, megjegyeztem, hogy senkinek nincs joga felénk kerekedni, és mindenhol a szeretet által vezérelt megoldások a célravezetőek.

Megtapasztaltam, hogy a szeretet másik oldala mennyire viszonttagságos, milyen az, amikor a félelem igyekszik a mindennapokban gyökeret verni, csupán azért, hogy megmutassan, mindenkinek, nekem is jogom van megvédeni magam, és jelezni a világnak, hogy nincs olyan tényező, amiért valaki megfélemlítésből kiszolgáltatottá válik. Hinni és bízni, megvédeni önmagunkat és jelezni a veszélyt minden ember alapvető joga! A félelem addig él, amíg a hit és a nyílt kommunikáció feloldja.

Nagyító alá került minden ok, ami a félelmemet táplálta régen, és okulva az újabb leckékből, megtanultam megvédeni magam.

Kiállni önmagunkért az életben az egyik legfontosabb feladat. Mindezt úgy tenni, hogy közben másokat tiszteletben tartunk, néha igazán nehéz.
Amikor a másik emberben tombol a félelem, a megértés hiánya vagy egy teljesen más látásmód hajszolása, akkor mutatkozik meg a jellem alapvető természete. Azok a tényezők, amik akár tíz éven keresztül alvó állapotban pihentek, vészhelyzetben egy teljesen más személyiséget hoznak létre.

Tanulságos események voltak, aminek a végeredménye egy orvosi lelet és egy válaszút volt. Három hónapot kaptam, hogy bizonyítható módon változtassam meg az orvosi lelet eredményét, mert sem ember, sem élethelyzet, sem válás nem lehet oka annak, hogy elforduljak ettől a világtól. Igen, emberből vagyok én is, és voltak olyan élethelyzetek, amikor azt éreztem, hogy nem találom a megoldást, hiába keresem minden erőmmel. Volt néhány pillanat, amikor elsőre könnyebbnek látszott volna feladni mindent, mert nem találtam a kapcsolódást a belső erőmmel, a Forrással, önmagammal, pedig tudtam, hogy a boldog élethez ezek elengedhetetlenek.

“Három hónap, és az újabb eredmény alapján meglátjuk mit tehetünk.” Így köszönt el az orvosom, és egyrészt végtelenül hálás voltam a három hónapért, másrészt éreztem azt a mérhetetlen feszítést ami a kritikus eredményem mögött húzdott. Meg kellett tanulnom minden erőmmel bízni önmagamba, használni mindazt a tudást, amit másokon alkalmaztam, tanítottam, és olyan döntéseket hozni, ami alapvetően változtat meg dolgokat. Tudtam, hogy ez az a pillanat, amikor vagy önként vállalok lemondásokat és építem fel elemeiből önmagam, vagy az élethelyzetem és az egészségem fog rákényszeríteni.

Végtelenül szerencsés voltam, mert az új családom, harmadik gyermekem egy másodpercnyi időt sem hagyott a kétségbeesésnek. Néhány hetes csodánkat tartva a kezemben, akárhányszor ránéztem, tudtam, hogy van megoldás, és még időt is kaptam, hogy igennel szavazzak az életre. Addigra már éveken keresztül alternatív terápiákat tanítottam másoknak, és egyszerűen tudatosítottam, hogy most magamnak kell megmutatnom mire vagyok képes. Teljes szívemből hálás vagyok, hogy a férjem mellettem állt, teljes tudástárával támogatott, gyógyított ő is, és minden kihívás ellenére tudta, hogy minden rendben lesz.

Hét év alatt minden sejt kicserélődik

Az elmúlt hét évben átalakult számtalan dolog az életemben.

• Elváltam, megtanultam újra hinni önmagaban, kizárni a fenyegetéseket az életemből, és kiállni magamért, ha kell bármilyen helyzetben.
• Újra átéltem az anyaság örömeit.
• Visszataláltam a bennem lévő ősi kitartáshoz, amit a viszonttagságok között próbáltak elnyomni, ám méginkább szilárd alapokra helyeztem magamban.
• Sikeresen diplomáztam vainava jógamesterként, majd elkezdtem megtervezni a munkásságomat összefogó egyesületet.
• Kiváló embereket ismertem meg, akik együttműködése révén megalakult a Boldogságkör Egyesület, így egyel több módon tudom, tudjuk támogatni az embereket, hogy megtalálják az életükben lévő szépséget, boldogságot és harmóniát.

Hiszem azt, hogy a harmónia nem a kihívások nélküli életet jelenti, hanem azt a képességet, amely biztosítja, hogy bármilyen élethelyzetben legyen kristálytiszta előttünk a megoldás, és legyen elég bátorságunk meglépni a szükséges lépéseket.

Tanulmányaim és munkám során több saját kutatást végeztem, amelyek célja az emberek élethelyzetét befolyásoló tényezők felderítése, majd módszerek kidolgozása és tesztelése az adott helyzet javítása érdekében. Feltérképeztem azokat az elemeket, emóciókat és szituációkat, amik leginkább befolyásolják az emberi életminőséget. Kidolgoztam egy rendszert, amin végighaladva mindenki képes túljutni a pillanatnyi elakadásain, és világosan meglátja, hogy milyen megoldások vezetnek a céljai felé.

Több esetben először a célok létjogosultságát kellett megértetni a résztvevővel, illetve megalapozni a hitet, hogy joga van kiegyensúlyozott életet élni. Egyszerűnek tűnhet hinni abban, hogy a boldog, kiegyensúyozott és szeretetteli élet lehetősége adott nekünk, ám az emberek jelentős részénél kiderült, hogy a nehézségeik nagyrésze mögött valójában az önmagába vetett kellő mértékű hit hiánya van.

Hamarosan vészhelyzetek elhárítása helyett egy új, boldogabb életminőséget valósítottak meg az emberek, megtalálták a saját stabilitásukat, felismerték az erősségeiket, megtanulták hogyan tudják a gyengeségeiket a legjobb módon megélni, hogyan tudnak  a kihívásaikból lehetőséget kovácsolni és megvalósítani azt az életet, amire álmaikban vágynak. Sokszor a képzelet fékjeinek kioldása volt az első komoly feladat, ám ezután számtalan csodás megvalósítást láttam.

Látva a sikereket, tapasztalva a jelentős változásokat, újabb konzultációkat folyatattam, így az elmúlt években több mint 10.000 órát töltöttem a téma elemzésével és az emberek támogatásával. Megtaláltam benne az örömöt, a kiteljesedést, és rendszeresen láttam az alapvető motivációm megvalósulását, ami így szólt: “Azt akarom, hogy minden ember szélesebb mosollyal és nagyobb boldogsággal a szívében köszönjön el a konzultációnk után, mint ahogyan kezdtük a beszélgetést!” Módszertanom minden lépése ezt szolgálja, és végtelenül hálás vagyok az Életnek, hogy biztosítja számomra a lehetőséget, amely által megmutathatom az embereknek a bennük rejlő csodát!

Ott motoszkál benned a kérdés, hogy pontosan kiknek is szólnak a tanácsadásaim? Jó a kérdés!

Elsősorban olyanokkal szoktam együtt dolgozni, akik az átmeneti sikerek helyett tartósan akarják elérni a céljaikat, és közben tudják mennyire fontos a saját egyensúlyuk. Többen vannak, akik saját személyes csúcsaikat elérve tapasztalták meg a különbséget a siker és az elismertség között! 

Te mit választanál? SIkeres akarsz lenni vagy elismert? 

Akikkel együtt dolgozom az elismertséget tették az első helyre, az amúgy is megteremti a sikert is, ám illúziók, túlhajszoltság, félelmek, kimerültség és depresszió helyett, nyugodt és kiegyensúlyozott életet élnek közben! Ezt igazi művészet megvalósítani, de lehetséges! 

Budapest, 2019 július 29.